Történetem

Az én történetem egy síbaleset során begyűjtött agyrázkódással kezdődött. Mivel egyébként is nagyon nehéz élethelyzetben voltam (extrém sok munka és magánéleti nehézségek) a visszatérő szédülésemet és fejfájásomat az orvosok menedzserbetegségnek titulálták és antidepresszáns “kúrára” fogtak. Tiltakoztam ugyan ellene, de adott ponton döntenem kellett: vagy elkezdem szedni, vagy aláírom, hogy nem vállalom a kezelést. Meggyőztek. Mi baj lehet, más is szedi, rokonok között is van aki szedi, nekem is biztos segíteni fog. (Rivotrilt és Citalopramot, majd később az utóbbi helyett Rexetint kaptam.)

Segített. Az elején. Stabil lettem mentálisan is és fizikailag is. Sikerült súlyt is felszednem (mindig is vékony voltam).
De adott ponton nagyon erős negatív mellékhatások kezdtek jelentkezni, amelyek csak fokozódtak, amikor megpróbáltam csökkenteni az adagomat. Éjszaka nem tudtam aludni. Nappal cserébe alig bírtam ébren lenni. Nem bírtam, nem is akartam enni. Lefogytam, nagyon durván (196 cm, 60 kg). Semmihez nem volt kedvem. Nem akartam emberek közé menni, nem akartam kimenni a lakásból. Nagyon durva hangulatingadozásaim voltak. Nem tudtam megmondani mikor és mi triggerelte, de ha valami bekattant, akkor élni sem volt kedvem. Fekete napoknak neveztem azt, amikor minden rossz volt.
Öngyilkos gondolataim sosem voltak, de volt amikor álltam a második emeleten a körfolyosón és azon gondolkodtam, hogy vajon ha leugranék, tényleg meghalnék? Vagy lehet, hogy menet közben kinőnének a szárnyaim és elrepülnék? Vagy visszapattannék, mint Neo a Mátrixban?
Párhuzamosan pedig nagyon durva pánikbetegség és hipochondria alakult ki. Fel sem merült bennem például, hogy olyan helyre költözzek, ahol nincs 5–10 percen belül kórház vagy orvosi rendelő.

Pszichológus végig volt mellettem. Érezhetően nem tudtak sokat kezdeni velem, csak ventilálásról szóltak a terápiák. Az egyikőjük utólag bevallotta, hogy lemondott már rólam, mert nem látott még embert abból a mélységből felállni. Az orvosok, ideggyógyászok, pszichiáterek által javasolt módszertanok, csökkentési protokollok egyértelműen nem működtek. Csak beragadtam a mókuskerékbe. Csökkentettem, rosszul lettem, visszaemeltem. Csökkentettem, rosszul lettem, visszaemeltem. Évek mentek el (legalább 5-6) azzal, hogy nem tudtam mi történik velem, mindig próbáltam letenni a gyógyszert, de sosem sikerült. Nem értettem miért és miért pont én. Hogy miért sikerül másnak valami, ami nekem nem. Hogy miért élvezheti más az életet, amikor én nem. Kilátástalan volt a helyzet.

Aztán sikerült megismernem a SOTE egyik nagyon elismert és neves pszichiáterét. Kaptam hozzá időpontot is. A legjobbat tette velem, amit tehetett: azt mondta, hogy ő látja rajtam a szándékot, hogy tényleg le akarom tenni. Rám bízza, hogy hogyan haladok, felírja a gyógyszert és csak annyit kér cserébe, hogy havonta egyszer menjek el elmesélni neki, hol járok a folyamatban. Innentől kezdve rám volt bízva a saját sorsom. Ez akkor pánikbetegként és hipochonderként nagy felelősség volt. De egyúttal nagy lehetőség is.

Párhuzamosan volt egy újabb síbalesetem. Ahol megismétlődött a korábbi történetem, a visszatérő szédülés és fejfájás. (Mint megtudtam, ha agyrázkódás után nem pihenjük ki a sérülést, akkor a szédülés és fejfájás pár héttel később visszatér magától, újabb kiváltó esemény nélkül is.) Itt értettem meg, hogy valójában nem vagyok gyengébb, nem vagyok kevesebb, mint bárki más. Hogy nem is volt menedzserbetegségem, ebből a szempontból egyértelműen félrediagnosztizáltak. Ugyanakkor tény, hogy volt egy nehéz élethelyzetem, és a személyiségemben volt pár vonás, ami miatt sok mindent nem tudtam jól kezelni és ez már önmagában is indokolhatta volna az antidepresszánsok szedését. (Ezeket a személyiségbeli nehézségeket eddig a pontig még nem sikerült megoldanom, hiszen nyilván amikor az ember küzd a mindennapokért is, akkor kapaszkodik minden stabil pontba és nem nyit harcot újabb frontokon.) De akkor innentől, ha ezt megoldom, megfejlődöm, akkor már csak rajtam múlik, hogy leteszem-e a “gyógyító szereket” és lesz-e újra normális életem.

Létezik megoldás! Elkezdtem az önmunkát, elkezdtem fejleszteni magam és elkezdtem tervezni a kiutat. Új stratégia, új pszichológusok, új technikák. 3 pillérem volt:

Kialakítottam egy támogató környezetet,
egyre erősebben mentem bele a saját személyiségem feszegetésébe és fejlesztésébe,
változtattam a gyógyszer leépítési stratégián.

Innentől kb. 2,5 évig tartott. De sikerült. Letettem teljesen. És úgy, hogy tudom, hogy nem tud olyan történni, ami miatt még egyszer szükségem lenne bármilyen hasonló szerre. Az azóta eltelt sok év pedig bebizonyította, hogy tényleg sikerült és erősebb vagyok, mint bármikor korábban.

Hogy mi motivál ma a legjobban?

Utólag látom milyen az élet tudatmódosítókkal és milyen nélkülük. És sokkal-sokkal több van benne, mint amit “begyógyszerezve” az ember meg tud élni, vagy egyáltalán csak el tud képzelni. Azt szeretném, ha ezt minél több ember meg tudná tapasztalni, aki most még hasonló problémával küzd.

Az egyik pszichológusom mondta egyszer, hogy ő dolgozik több olyan pácinessel is, akik ilyen szereket szednek és nagyon érződik, hogy mennyire le van tompítva a tudatuk, hogy sokszor félelemből élnek és néha már a szemükben is sokkal kevesebb a csillogás. Totálisan fel voltam háborodva és kikértem magamnak, mert hogy én akkor már csak napi kétszer fél szem Rivotrilt szedtem. Azt gondoltam, hogy annak már semmi hatása nem lehet a tudatomra, minden cselekvésemmel tisztában vagyok, minden döntésem tudatos. Nem vagyok zombi!
Mikor letettem a gyógyszert, eltelt fél év és megértettem mit mondott. Visszamentem hozzá elnézést kérni. Begyógyszerezve is tudatosnak érzi magát az ember, de ha kikerülünk a korlátok közül, világossá válik, hogy fényévekkel több van az életben.

Az eltelt évek alatt többen is jöttek szembe, akik hasonló történettel küzdöttek, tanácsot kértek és nagyon látszott, hogy sokat tud segíteni nekik már önmagában az is, ha megosztom a történetemet, mert megnyugodnak, hogy más is járt ugyanabban a mélységben, ugyanabban a gödörben és ki lehet onnan kerülni. De még többet segít és lerövidíti a küzdést, ha megosztom a tapasztalataimat is, amiket az utam során gyűjtöttem.

(Mivel mindenki más helyzetben van, más háttérrel küzd, a mostanra összegyűjtött tapasztalataim alapján nem lenne okos gondolat egy teljesen általános protokollt bemutatnom itt. Nem tudna segíteni és nem is gondolom, hogy létezik. Személyes beszélgetés keretében viszont nagyon szívesen támogatlak olyan formában, ami számodra komfortos. Nézd meg kérlek a következő oldalt!)

info@antidepimentesen.hu